17

A hajó kikötött, a személyzet és az utasok egymást lökdösték el az útból, miközben kihajították a köteleket a parton állóknak, és leeresztették a pallókat.

Ezio visszament a kabinjába, hogy magához vegye a nyeregtáskáit — más nem is volt nála. Tudta, hogyan szerzi majd meg a parton, amire szüksége van. Ifjú útitársának a szolgája három, bőrrel burkolt utazóládát sorakoztatott fel a fedélzeten, várták a hordárokat, akik majd kiviszik a partra. Ezio és újonnan szerzett barátja felkészült a búcsúzásra.

A fiatalember sóhajtott.

— Annyi munka vár... és mégis, olyan jó újra itthon.

— Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy a munka miatt aggódj, ragazzo!

Ezio figyelmét elvonta a vörös hajú, zöld ruhás nő megjelenése. Nagy, nehéznek látszó csomaggal bajlódott. A fiatalember követte Ezio tekintetét.

— A te korodban az én érdeklődésem... főleg... — Ezio gondolatai elkalandoztak, a nőt nézte. Ahogy mozgott abban a ruhában... Az asszony felnézett, és Ezio azt hitte, sikerült elkapnia a pillantását. — Salve! — mondta.

De a nő mégsem vette észre, így Ezio visszafordult útitársához, akit mulattatott a látvány.

— Hihetetlen — mondta a fiatalember. — Csoda, hogy bármit is képes vagy elvégezni.

— Az anyám is ezt mondta — mosolygott vissza Ezio kicsit bánatosan.

Végre felnyitották a hátsó fedélzet kijáratát, és a türelmetlenül várakozó utasok hada meglódult.

— Öröm volt megismerkedni veled, bej efendi — hajolt meg a fiatalember Ezio előtt. — Remélem, találsz itt valamit, ami felkelti az érdeklődésedet.

— Bízom benne, hogy úgy lesz.

A fiatalember továbblépett, de Ezio még elidőzött, nézte, ahogy a nő próbálja felemelni a csomagját, hogy kiszállhasson — nem volt hajlandó rábízni egyik hordárra sem.

Éppen készült odalépni hozzá, hogy felajánlja a segítségét, amikor látta, hogy a fiatalember megelőzte.

— Segíthetek, hölgyem? — kérdezte a nőtől.

Az asszony ránézett a fiatalemberre, és elmosolyodott. Ezio úgy vélte, a mosoly gyilkosabb, mint egy számszeríjból kilőtt nyílvessző. De nem rá lőtte ki.

— Köszönöm, kedves fiú — mondta a nő. Az ifjú félretolta szolgáját, személyesen emelte a vállára a csomagot, és elindult a nő után a rakpart felé.

— Tudós és úriember! — kiáltotta felé Ezio. — Mindig megleped az embert!

A fiatalember hátrafordult, és újra elmosolyodott.

— Csak nagyon ritkán, barátom. Nagyon ritkán. — Felemelte a kezét. — Allaha ismarladik! Isten áldjon!

Ezio nézte, ahogy a tömeg elnyeli a nőt, nyomában a fiatalemberrel. Közben észrevett egy kicsit elkülönülve várakozó férfit, aki őt nézte. Keménykötésű fickó, a harmincas évei közepén járhatott, fehér köpenyt hordott vörös selyemövvel, sötét nadrágját sárga csizmájába gyűrte. Sötét haját és szakállát hosszúra növesztette, a bal vállára magasan rögzített hüvelyben négy dobótőr látszódott. Handzsár is volt nála, jobb alkarján pedig három lemezből álló acél védőpántot viselt. Ezio feszülten figyelte, és ahogy jobban megnézte, a férfi jobb keze alatt mintha egy rejtett penge tokját pillantotta volna meg. A köpenyhez csuklya is tartozott, de azt hátrahajtotta, kócos haját széles sárga kendő tartotta kordában.

Ezio lassan elindult a pallón a partra. A férfi közelebb lépett hozzá. Amikor már csak két lépés választotta el őket egymástól, a másik megállt, óvatosan elmosolyodott, és mélyen meghajolt előtte.

— Üdvözöllek, testvér! Ha nem hazudik a legenda, te vagy az, akivel mindig is reméltem, hogy találkozhatom egyszer! A híres mester és mentor, Ezio Auditore da... — itt megszakadt a mondandója, méltósága cserbenhagyta. — Blablabla! — fejezte be.

— Prego? — Ezio jól mulatott.

— Bocsánat, nehezen forog a nyelvem, ha olaszul beszélek.

— A nevem Ezio da Firenze. Születési helyem után.

— Akkor az enyém... Juszuf Tazim da Isztambul! Ez tetszik!

— Isztambul. Ó. Szóval te így nevezed ezt a várost.

— Ez a helyiek kedvenc elnevezése. Kérlek, uram, engedd meg, hogy átvegyem a csomagod!

— Köszönöm, nem.

— Ahogy kívánod. Üdvözöllek, mentor! Boldog vagyok, hogy végre megérkeztél. Megmutatom neked a várost.

— Honnan tudtad, hogy jövök?

— A húgod írt Rómából, hogy értesítse a helybéli Testvériséget. Maszjafból pedig az egyik kémünk jelentette a hőstetteidet. Így hát már hetek óta figyeljük a kikötőt, abban reménykedve, hogy megérkezel. —Juszuf látta, hogy Ezio még mindig gyanakszik. Értetlennek látszott. — A húgod írt... Claudia! Látod? Tudom a nevét! És meg is tudom mutatni a levelet. Nálam van. Tudtam, hogy nem hiszel el semmit első hallásra.

— Látom, rejtett pengét viselsz.

— Ki más juthatna hozzá, mint a Testvériség egy tagja?

Ezio kissé megnyugodott. Juszuf viselkedése hirtelen komolyabbra váltott.

— Gyere.

Egyik kezét Ezio vállára helyezte, és átvezette a sűrű tömegen. Szűk utcákon haladtak végig, amelyeknek mindkét oldalán a legkülönbözőbb árukat kínáló bódék álltak, mindenféle színekben pompázó ponyvák alatt. Mintha a földkerekség minden nemzete és népfaja képviseltette volna magát. Keresztények, zsidók és muzulmának alkudoztak egymással, a török kiáltások görög, frank és arab szavakkal keveredtek. Ami pedig az olaszt illeti, Ezio velencei, genovai és firenzei akcentust is felismert, még mielőtt egy saroknyi utat megtettek volna. És a többi nyelv, amit csak félig-meddig ismert fel, vagy csak találgatni tudott — örmény, bolgár, szerb és perzsa. Egy torokhangokkal megtűzdelt nyelvről pedig el sem tudta képzelni, hogy mi lehet: magas, világos bőrű, hosszú és gondozatlan vörös hajú és szakállú férfiak beszélték.

— Isten hozott a Galata negyedben — mondta Juszuf vidáman. — Évszázadok óta ad otthont Európa és Ázsia árváinak. Sehol máshol a városban nem találni ilyen keveredést. És pont ezért van itt az orgyilkosok főhadiszállása is.

— Vezess oda!

Juszuf készségesen bólintott.

— Kesinlikle, mentor! Rögvest! A Testvériség itteni tagjai türelmetlenül várják, hogy megismerhessék azt az embert, aki elintézte a Borgiákat! — mondta nevetve.

— Hát mindenki tudja már a városban, hogy itt vagyok?

— Előreküldtem egy fiút, mihelyst észrevettelek. Meg aztán a Szentföldön vívott csatád a templomosokkal feltűnést keltett. Ehhez nem is volt szükség a kémünkre!

Ezio elgondolkodott.

— Amikor először útra keltem, a harc távol állt a szándékaimtól. Csupán a bölcsesség után kutattam. — Új segítőjére nézett. — Altaïr könyvtárának a tartalmát keresem.

Juszuf ismét nevetett, de most nem olyan magabiztosan.

— És nem tudtad, hogy két és fél évszázada le van zárva?

Ezio is megengedett magának egy kis nevetést.

— De, azt sejtettem. Ám elismerem, azt nem vártam, hogy templomosok őrzik.

Juszuf elkomolyodott. Kevésbé népes utcákhoz értek, és lassabbra vették a tempót.

— Ez roppant nyugtalanító. Öt évvel ezelőtt a templomosok befolyása minimális volt itt. Csak egy kisebb csoport álmodozott arról, hogy visszaállítja a bizánci trónt.

Egy kis térhez értek. Juszuf félrevonta Eziót, és egy sötét sarokra mutatott, ahol négy férfi tömörült. Durva vörös gyapjúzubbonyuk és zekéjük felett fénytelen szürke páncélt viseltek.

— Azok ott közülük valók — mondta halkabban Juszuf. — Ne nézz feléjük. — Körbepillantott. — Napról napra többen lesznek. És tudják azt, amit itt mindenki, miszerint Bajazid szultánnak rövidesen befellegzik. Figyelnek, várják a megfelelő pillanatot. Azt hiszem, képesek megpróbálkozni valamivel.

— Hát nincs örököse az oszmán trónnak? — kérdezte Ezio meglepetten.

— Pont abból ered a gond, hogy ketten is vannak. Két dühös fiú. Az ilyen uralkodóknál ez gyakran előfordul. Ha a szultán köhög, a hercegek kardot rántanak.

Ezio ezen elmerengett. Eszébe jutott, amit a fiatalember mondott a hajón.

— A templomosokkal és az oszmánokkal igencsak sok gondotok lehet — mondta.

— Őszintén mondom, Ezio efendim, még arra is alig van időm, hogy megélezzem a kardomat!

Ebben a pillanatban lövés dörrent, és egy golyó, arasznyira Juszuf fejétől balra, a falba fúródott.